A szégyenérzet egy nehezen leküzdhető érzés a frissen diagnosztizált cukorbetegeknél. Hogyan lehet ezen minél előbb túllendülni?

Engem felnőttként diagnosztizáltak cukorbetegként, és a mai napig emlékszem arra a kétségbeeséssel vegyes tanácstalanságra, amit akkor éreztem, amikor először adtam be magamnak az inzulint, és tudatosult bennem, hogy ezentúl így kell élnem: eszközöktől és gyógyszerektől függve. Ezt követte a szégyenérzet, hogy hibás vagyok. Beteg. Cukorbeteg.

Törés a tökéletességben

Alapvetően olyan ember vagyok, aki mindig a tökéletességre törekszik, így valószínűleg emiatt volt különösen nehéz elfogadnom, hogy cukorbeteg lettem. Küzdöttem is ellene rendesen: először azt gondoltam, hogy ez egy ideiglenes állapot, valami megbillent a szervezetemben, és én azt majd jól helyreállítom. Erről mesélek a YouTube-on a Történetem sorozatban egyik részében is. A tagadást a küzdés váltotta föl, kipróbáltam diétákat, jártam orvosokhoz, kuruzslókhoz, mindenféle csodaszer árusoktól vásároltam hülyeségeket, de idővel rá kellett jönnöm, hogy ez a betegség itt fog maradni velem örökre. És el kellett fogadnom azt a tényt, hogy cukorbeteg vagyok.

De vajon miért is van bennünk ez a szégyenérzet? Nyilván, mert betegek vagyunk, és az nem jó dolog. Nem jól működik a hasnyálmirigyünk, és a tudomány mai állása szerint ezen nem tudunk változtatni. Ezt az állapotot nem mi idéztük elő magunknak, hanem genetikailag belénk van kódolva a hajlam, ami idővel vagy elő jön vagy nem. Persze odafigyeléssel, sporttal, diétával el lehet kerülni, hogy előjöjjön 2-es típusú cukorbetegség esetén, és ha már kialakult, nagyon sokat lehet javítani rajta, de az 1-es típusúaknál sajnos sok mindent nem tehet az ember. A jó étrend és a mozgás persze ott is segít, de tünetmentesek sosem leszünk.

Nem én vagyok a cukorbetegség oka

Ezt a betegséget nem mi okozzuk magunknak, így szégyellni sem szükséges miatta magunkat. Szégyellni olyan dolgokat kell, ami miattunk történik. Így hát a cukorbetegséget egyszerűen meg kell tanulni elfogadni. Tudomásul venni a tényt, hogy mostantól ez is életünk része. Olyan velünk született dolog, mint egy anyajegy, az, hogy rövidlátók vagyunk, vagy a szemünk színe. Ha megtanuljuk elfogadni a betegségünket, és betartjuk azt a néhány szabályt, ami az elején nehéznek tűnik, de aztán könnyű rutinná válik, akkor tudunk teles emberként teljes életet élni. Ha mások is látják rajtunk, hogy a cukorbetegség semmi problémát nem okoz számunkra, akkor ők sem fognak sajnálni minket. Ez egyszerűen nem lesz ügy.

Sokan szeretik hangoztatni azt az álláspontot, hogy a cukorbetegség nem egy betegség, hanem állapot. És hogy nagyon rossz a cukorbetegség elnevezés a diabéteszre. Szerintem ez csak annak az egyértelmű megnyilvánulása, hogy az illető még mindig a tagadás fázisában ragadt, és képtelen elfogadni a betegségét. A cukorbetegség igenis egy betegség. A hasnyálmirigy inzulintermelő bétasejtjeinek a diszfunkciója. De ez nem jelenti azt, hogy rosszul kellene éreznünk magunkat miatta. Sőt, gond nélkül élhetünk ugyanúgy, mint bárki más. Minden agyban dől el.

Ti mennyire nehezen fogadtátok el a cukorbetegségetek tényét? Végigmentetek a tagadás, a küzdelem és elfogadás fázisain? Van bármi, amiben hátráltat titeket, vagy maximálisan együtt tudtok élni vele? Írjátok meg kommentben!

Iratkozz fel a blogra, kommentelj, illetve kövess Instagramon, Facebookon és YouTube-on is!